Dunhuang a Góbi sivatag szélén, a mai Kína Gansu tartományának nyugati felén található. Az oázisváros nemcsak a Selyemút kereskedelmi karavánjainak volt fontos megálló helye, de a Belső-Ázsiából és Indiából érkező követségek útvonala is erre vezetett. A hittérítő szerzetesek és zarándokok is itt pihentek meg, vagy telepedtek le hosszabb-rövidebb időre.

A várost, mint helyőrségi központot, a Han-dinasztia nagy császára, Wudi alapította Kr. e. 111-ben, Kína nyugati terjeszkedésének biztosítására és a kereskedelmi útvonal ellenőrzésére. A várostól északra jelző őrtornyokkal megtűzdelt védelmi falat is építettek, amely Dunhuangtól nyugatra a Jade Kapuig (Yumen) terjedt. Később közigazgatási székhellyé is vált, s a város neve megváltozott: 622-től a XIV. századig Shazhou (a „Homok Városa”) volt, majd ismét visszakapta régi nevét. 786-848 között tibeti fennhatóság alatt állt, 1038-1227 között a tangutok birodalmához (kínai Xi Xia) tartozott. A hely jelentőségét az adta, hogy a Kelet-Turkesztán (a mai Xinjiang tartomány) felé vezető út Dunhuang közelében válik szét két ágra, hogy északról, illetve délről megkerülje a félelmetes Takla-makán sivatagot.

Dunhuangban már a Kr.u. negyedik században virágzó buddhista közösség élt. A kegyhely kialakulásában szerepet játszott az is, hogy az utazók itt imádkoztak, mielőtt nekivágtak a veszélyes útnak, vagy éppen megköszönték a szerencsés átkelést a homoktengeren. A várostól délkeleti irányban található a Mingsha Shan, azaz a Dörgő Homok Hegye. Ennek peremén húzódik az a hosszú sziklafal, ahol egy Yuezun nevű szerzetes — talán meditációra alkalmas nyugodt helyet keresve — 366-ban kivájta az első barlangot. Ezt ezer éven keresztül szinte megszakítás nélkül újabbak követték, és a kezdetekben csak szerzetesi lakóhelyként szolgáló barlangok később istentiszteleti célokra használt templomüregekké váltak. Ezeket már díszítették is, így alakult ki az Ezer Buddha barlangtemplomok (Qianfodong) néven ismert művészeti együttes, amelyet a máig fennmaradt 492 barlangban található 45 ezer négyzetméternyi falfestményével és több mint 2000 stukkó szobrával a világ legkülönlegesebb buddhista művészeti galériájaként tartanak számon.

Stein Aurél 1907 márciusában érkezett Dunhuangba, ahol egy türk kereskedőtől hallott „téveteg híreket valami rejtegetett régi kézirathalmazról, melyet állítólag néhány éve fedeztek fel véletlenségből az egyik barlangtemplom mélyében. Az az állítás, hogy a kéziratok között nem-khínaiak is akadnak, természetesen még jobban izgatott, hogy a dolog mibenlétét apróra kipuhatoljam”.

Az elfalazott cellát 1900-ban az Ezer Buddha barlangok önkéntes őre, Wang Yuanlu találta meg. Az egyszerű taoista szerzetes életfeladatának tekintette, hogy a hívőktől gyűjtött adományokat a szentélyeknek a homoktól és egyéb törmeléktől való megtisztítására, a sérült szobrok és festmények javítására és újak készíttetésére fordítsa. Egyszer egy széles folyosón lévő freskó repedését vizsgálva elfalazott üreget talált, ami a földtől a mennyezetig tele volt kéziratkötegekkel. A felfedezést követően értesítést és mintát is küldött a körzet elöljárójához, és azt az utasítást kapta, hogy zárja le, és őrizze a kéziratokat rejtő cellát. Steinnek tehát, hogy láthassa a kéziratokat, nagyon megfontoltan kellett eljárnia, hogy feloldja Wang bizalmatlanságát és félelmét. A megoldást egy falfestmény adta, amely Xuanzang-ot, a Kínában mindenki által ismert VII. századi buddhista szerzetest ábrázolta, aki Belső-Ázsián át Indiába ment, s onnan buddhista szent könyvekkel megrakodva tért vissza Kínába. Stein elmondta Wangnak, hogy ő védőszentjének tekinti a kínai buddhista zarándokot, s most is az ő nyomában jár ezen a vidéken. Ennek hatására Wang éjjel titokban átvizsgálásra átadott néhány kínai kéziratot. Mintha csak ’égi jel’ lenne, kiderült, hogy „ezek a finom írástekercsek egy buddhista vallásos szövegnek, bizonyos szútra-knak hkínai fordításai; a rajtuk talált följegyzés tanúsága szerint Indiából hozták Khínába és maga Hszüan-cang fordította az iratokat!… Nem Hszüan-cang volt-e – vélte Csiang – a ki a kéziratkincs rejtekhelyét fölfedte egy tudatlan pap előtt az alkalmas pillanatban, hogy engem, messze Indiából jött tisztelőjét Khína nyugati határszélén megjutalmazzon?” Miután sikerült Wang bizalmát megnyernie, most már Stein nemcsak válogathatott, de a szentélyek javítására felajánlott ezüst árán – teljes titoktartást ígérve – el is vihetett 24 láda kéziratot, valamint 5 ládára valót a papírkötegek közé rejtett festmények közül is.

A barlangkönyvtár, ahogy ma általában nevezik a hivatalosan elfogadott számozás szerinti 17-es barlangot, mintegy 15 köbméternyi kéziratot és festményt őrzött. A kéziratok legnagyobb része kínai, nagy számban vannak a tibeti nyelvűek is, de a buddhizmus terjedése és a kultúrák keveredése miatt indiai, iráni és török nyelveken írt munkák is találhatók közöttük. A vallási szövegek túlnyomó része buddhista, de manicheus, nesztoriánus keresztény, taoista és konfuciánus iratok is fellelhetők, valamint világi tartalmú dokumentumok amelyek a város mindennapi életéről adnak képet. Itt helyezték biztonságba például a szerződéseket, végrendeleteket, Dunhuang közigazgatása pedig levéltárként használta a helyet, erre utalnak a különféle összeírások, népszámlálási nyilvántartások, kalendáriumok. A legkorábbi keltezett dokumentum 406-ból, a legkésőbbi 1002-ből való. A barlang befalazásának oka nem ismert, korábban a kutatók – maga Stein is – a tangut invázióval magyarázták, az utóbbi időben inkább az első muszlim török dinasztia, a Karahanidák előrenyomulásával hozzák összefüggésbe.

A kéziratokon kívül a barlangkönyvtárban találták meg a világ legrégibb nyomtatott könyvét: a 868. május 11-re datált Gyémánt Szútrát, valamint több száz selyemre, vászonra és papírra festett festményt, hímzett fogadalmi ajándékokat. A festett selymek és vásznak valaha templomi zászlók voltak. „Főgondom most már csak az volt, hogy amennyit csak lehet, megmentsek szomorú fogságukból” – írta Stein.